A nevem

Rozgonyi Csilla

és a Lovasberényi polgármesteri hivatalban
dolgozom pénzügyi előadóként.

Közel 20 év budapesti élet után, 2018 december 11-én költöztem Lovasberénybe, mondhatni teljesen váratlanul, mert októberben még ennek nem volt semmi előjele, csak a szándék a vidéki életre és a Velencei tó közelségére a budapesti nyüzsgés után.

Emlékszem az első reggelen úgy éreztem, mintha egy Fekete István regénybe csöppentem volna. A hajnali harangszó, kakaskukorékolás, kutyaugatás, az ébredező falu hangjai, mind a korábban olvasottakat idézték. Egy erősen felújításra szoruló házba költöztünk, ahol zord körülmények fogadtak, ám a kezdeti nehézségek hamar feledésbe merültek tavasszal, amikor éledezett a természet, és el lehetett kezdeni a már oly régóta dédelgetett álmot, a kertészkedést. Az biztos, hogy aki arra adja a fejét, hogy vidékre költözik, a fizikai munkát sem vetheti meg. A kert, az udvar amolyan „mezőgazdasági konditerem”, nem hagyja az embert ellustulni. Úgy gondolom, hamar belerázódtam a konyhakerti növénytermesztésbe, ami a lelkesedésen kívül annak is köszönhető, hogy nagyon segítőkészek voltak a szomszédok, ismerősök, barátok. Támogattak, elláttak tanáccsal, biztattak, éppen amire szükségem volt. Sosem gondoltam volna, hogy 74 dekás paradicsomot fogok valaha is termeszteni. A gyógynövényekből violalikőr, csalánszirup, bodzabogyólé, csipkebor készült, a fűszernövények pedig szárítva kerültek az üvegekbe. Nagymamámról maradt rám ez a tudás, hiszen családunkban hagyománya van a gyógynövények gyűjtésének-fogyasztásának, lehetőleg elkerülve ezzel a gyógyszerek szedését.

Elég hamar sikerült beilleszkedni Lovasberény vérkeringésébe, főként amiatt, hogy a település lakói kedvesen és érdeklődve fogadtak bennünket. A fővárosi élet után szokatlan volt, hogy az élelmiszer üzletben felejtett bankkártyát utánunk hozza a boltos. Egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakunk? - tettük fel akkor magunknak a kérdést… Tudta szerencsére! Szokatlan volt, hogy itt mindent tudnak egymásról az emberek, ismerősök és ismeretlenek, gyakran olyat is, amit az illető sem tudott magáról. Általánosságban elmondható, hogy minél kisebb egy település, annál nagyobb az esély arra, hogy figyelmes, a település problémáira érzékeny lakókkal találkozunk. Persze ezt lehet, hogy hátrányként éljük meg, ha pont arra vágyunk, hogy senki se foglalkozzon velünk.

A Polgármesteri Hivatalban 2019. áprilisában éppen pénzügyes kollégát kerestek, a későbbi pénzügyes kolléga - azaz én - pedig munkát. Mivel a dolgok ilyen szerencsésen összeálltak, bátraké a szerencse alapon megpályáztam az állást… és sikerült! A jelentkezők közül egyedüli „ismeretlenként” nekem szavaztak bizalmat. A munkahelyemen rendkívül családias légkör és összetartó kollektíva várt. Jellemző rám, hogy szívvel-lélekkel élem meg a jót is, rosszat is, így végzem a dolgomat, legyen az munka vagy magánélet. Ahhoz, hogy minden helyzetben jól boldoguljunk az életben, nem szabad megfutamodni a kihívásoktól, muszáj fejleszteni képességeinket, hiszen a világ gyorsan és folyton változik. A bürokrácia útvesztőit is utolérte ez a folytonos fejlődés, a régi dolgok helyét új rendszerek vették át, így az új munkahelyemen megtaláltak a feladatok. Hivatali dolgozóként megismerhettem, milyen egy kis település élete, mi a dolgok menete, mi motiválja az embereket, mert ügyes-bajos dolgaik kapcsán gyakran fordulnak az önkormányzathoz. Szép lassan a közösség tagja lettem, és bár „gyüttment” vagyok, már lovasberényinek is tartom magam, mert bár a családom távol él és szétszóródva, a barátaim lettek a helyi családom. Szerencsés vagyok, hogy befogadtak maguk közé. Ezt úgy próbálom meghálálni, hogy igyekszem mindig ott lenni, amikor a közösségnek szüksége van egy segítő kézre.

A hagyományok a modern világban is nagyon fontosak. Roppant erős összetartó erejük van, évezredes bölcsességeken alapulnak. Hiba lenne eldobni azt a rengeteg tudást és tapasztalatot, amit az elődeink felhalmoztak. Ezért is „csapódom” szívesen az idősebb korosztályhoz, hogy tanítsanak, meséljenek, miként mentek régen a dolgok, amikor még úgy kellett a semmiből valamit csinálni, hogy nem tudott az ember a nap bármelyik szakában a boltba rohangálni.

Az egyik legalapvetőbb nálam az állatok szeretete, védelme. 14 évig volt hű kis társam egy Pötyi nevű sziámi cica, aki egy vírus következtében súlyos beteg lett. Évekig küzdöttem érte, hordtam orvoshoz, de sajgó szívvel nemrég el kellett engednem. Emiatt jutottam el arra az elhatározásra, hogy a közeljövőben szeretnék elvégezni egy állatorvosi asszisztens képzést amiatt, hogy ne kelljen tétlenül néznem, amikor egy állat szenved. A sziámi cicákhoz különleges kapcsolat fűz az állattársadalmon belül. Mivel egyedüli gyerek voltam, tesó helyett kaptam 10 évesen az elsőt. Ennek a fajtának nagyon ragaszkodó természete van, és az egyik legokosabb macskafajta. Tréfásan gyakran nevezik a macskavilág kutyáinak, mely elnevezés arra utal, hogy ezt a fajtát az ember bizonyos fokig tanítani tudja. Ezért május végén újra (társ)gazdája lettem egy két hónapos újabb sziámi cicalánynak, akinek Jümi lett a neve. Végtelenül bájos, rengeteg vidámságot visz a mindennapokba vicces, kedves természetével.

Így visszatekintve gyorsan elröppent az a négy és fél év, mióta Lovasberény lakosa lettem, de örök igazság: repül az idő, ha jól érzi magát az ember!

A következő láncszem legyen Huszka Melinda, korábbi szomszéd-asszonyom. Kérlek mesélj róla, hogy kerültetek Lovasberénybe, milyennek látjátok az itt töltött időt, beszélj terveitekről, vágyaitokról.